Minden ami Twilight <333, Sztárok <3, Robert Pattinson<3 +++

"A tiltott gyümölcs a legédesebb "


Karácsonyi mesék

Összegyűjtötte: Bax.

A Fenyőfa

Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa; jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők, jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kis fenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egy egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kis fenyő tövébe, és azt mondták: - Milyen szép ez a kicsi fa!

- S ezt a kis fenyő nem szívesen hallgatta.

A következő esztendőben egy jókora új hajtással lett magasabb, majd újabb egy év múlva még egy hajtással; a fenyőhajtásokból mindig meg lehet mondani, hány éves a fa.

- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim! - sóhajtotta a kis fenyőfa. - Akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba. Madarak fészkelnek az ágaim között, ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogatnék, mint azok ott! És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte.

Elközelgett a tél, csillogó fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kis fenyőt - ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak nem ugorhatták át, megkerülték. O, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér a legtöbbet ezen a világon- áhítozott a kis fenyő.

Ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabb fák közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így ágaiktól fosztottan, soványan alig lehetett megismerni őket. Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőről.

Hová vihették? S mi várhat rájuk?

Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő:

- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton?

A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:

- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntöttem is őket, de igen magasan hordták a fejüket. Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!

- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt.

- Örülj az ifjúságodnak! - intették a napsugarak.

- Örülj az üde hajtásaidnak, a fiatal erőnek, ami betölt.

És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyeztette, de a kis fenyőfa mindebből semmit sem értett. Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak ennél a nyughatatlan, mindig útra kívánkozó fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az erdőből.

- Ugyan hová viszik őket? - töprengett a mi fenyőfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint én. Miért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?

- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatoltak a verebek. - Lent a városban belestünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakokon, és láttuk őket: meleg szobában álltak, szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal aggatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén gyertyák fénylettek.

- És aztán? - kérdezte a fenyőfa, és reszketett minden ága.

- És aztán? Aztán mi történt?

- Többet nem láttunk. De ez felejthetetlen szép volt.

- Hát énrám vajon milyen sors vár, megjárhatom-e ezt a ragyogó utat? - sóvárgott a fenyőfa. - Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már újra a karácsony! Vagyok már olyan magas és terebélyes, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenék föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét! Magam sem tudom, mi lelt.

- Örülj nekünk! - mondta a levegő meg a napsugár.

- Örülj az üde ifjúságnak az Isten szabad ege alatt!

De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt, ahogy csak erejéből telt, s zöldelt télen-nyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: - De szép fa ez! - és karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejszecsapás, s egy mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett, s félájultan feküdt a földön: nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnevelkedett; tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a madárkákat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes. Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól: - Ez a legszebb! Ezt választjuk!

Aztán két díszruhás inas egy szép tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a terebélyes cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak, oroszlánnal a fedelükön; hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas asztalok, tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal megtöltött nagy hordóba állították; a hordót senki sem látta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira, a hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztették fel gallyaira - mintha csak rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyácskát erősítettek. Zöld ágak között babák ringatóztak - a fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó milyen szépséges szép!

- Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.

- Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyőfa. - Csak meggyújtanák már a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e a társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökeret eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve télen-nyáron, mindig?

Mert így képzelte, s a roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás. Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld ágat egy jó darabon.

- Jaj, istenem! - kiáltoztak a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.

Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig, ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy valamelyik ékességét elveszíti - szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyas ajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után szedegették le róla az ajándékokat.

- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Mi lesz velem?

A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez, talán fel is döntik. A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet sem vetett senki, legfeljebb az öreg dajka pillantott ágai közé, de o is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy almát vagy fügét a fán.

- Most egy mesét! Egy mesét! - kunyeráltak a gyerekek egy alacsony, kövér embernek, odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.

- Itt az erdőben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyü Jánosról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt?

- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. - Együgyü Jánosról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul tűnődve, s azt gondolta: - Velem már nem törődnek! Pedig hát o már kivette a részét a dicsőségből.

THE END

 

 

A KIS GYUFAÁRUS LÁNY


A Kegyetlen hideg volt, hullott a hó, és már sötétedett; az esztendo utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedo utcákat, hajadonfott és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elol a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsonek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg sem találta a szegény kislány.

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát sem vettek tole, és alamizsnát sem adott neki senki. Éhesen és hidegtol reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödo, hosszú, szoke hajára, de nem is gondolt vele.

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilveszter este. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.

Behúzódott egy zugba, egy kiszögello ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a teto hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét. Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.

Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép rézteteju, rézcsövu vaskályha elott ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltunt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

Elovett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítovel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelánedények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával, meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyöru szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedo szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fal alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklo csillag lett belole. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta: "Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az Isten színe elé."

- Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itt hagysz, ha a gyufa végigég, eltunsz, mint a meleg kályha, meg a sült liba, meg a gyönyöruséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna.

A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen eros. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek újesztendo reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyöruséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.

THE END 

Betlehemes játék


Téli erdőn, réten
fehér csend honol.
Didergős december,
vajon mit hozol?
Mélységes tarisznyád
miket rejteget?
Hoztál-e örömhírt,
szép üzenetet?

December az úton
szánkóval szalad,
karácsonyi kedvvel
kincset osztogat,
piros ünnepet hoz,
fenyők illatát -
hóember a kertben
kicsípi magát!



Ha a karácsonyi álmok

egyszer valóra válnának,

nem lenne többé gond, s bánat.

boldogság áradna át világon

ez lenne a megvalósult

karácsonyi álom.


Nem lenne gyűlölet, harag,

Csak bizalom és béke,

Szeretet költözne legalább

egy napra mindenki szívébe.


Feledd hát el egy napra bánatod,

Osztd szét e boldog karácsonyi álmot!

Tedd le a hétköznapok kínjait,

Add át a boldogság cseppnyi csókjait!

A jégcsapról vízcsepp csöppen,
eresz alatt füst vacog.
Olvad, mégis dideregnek
odakünn az angyalok

- Térjetek be jó vándorok,
szárnyatokra köd szitál!
Karácsonykor értetek is
lobban a négy gyertyaláng!

- Térjetek be, s mondjátok el,
Kisjézusunk merre jár!
A sok kedves kisgyermekre
minden házban rátalál?

A jégcsapról vízcsepp csöppen,
eresz alatt füst vacog.
Olvad, mégis dideregnek
odakünn az angyalok.

Karácsonykor minden fenyő
elindul nagy útra,
gyalogolnak tömött sorban,
nagy a kicsit húzza.

Szép ruháról álmodoznak,
díszről, gyertyafényről,
csilingelő csengettyűről,
gyermeknevetésről.


A tél legszebb ajándéka
Szent Karácsony ünnepnapja.
Béke ül a havas tájon,
s lámpák égnek minden házon.

Ablakokba gyertya kerül,
s csillog a rend kívül-belül.
Minden kész az ünneplésre
és a boldog köszöntésre. 

Szikrázik a csillagszóró
fényes lángocskát ontó.
Bontható már sok ajándék,
s előkerül a várt játék.

Anyu, Apu, Nagyi és Mi
alig tudunk mind betelni
a gyönyörű hangulattal
és a jó fenyőillattal.

Alig vesszük azt is észre,
hogy az óra üt éjfélre.
Ideje hát ágyba bújni,
a Karácsonyról álmodozni!

Hószín szárnyon jön karácsony,
Gyertyát gyújt a fenyõágon.
Csengettyûzi a szeretet,
Akit vártunk, megszületett.

Kisded születik

Mesélő:
Régen történt, nagyon régen,
távol tőlünk, más vidéken:
néhány pásztor nyájat őrzött
kinn a sötét éji réten,
mikor egyszer nagy fényesség
ragyogta be azt az estét,
s angyal szállt alá a rétre.
Nézték a pásztorok félve:
megrettenve, megigézve,
és az angyal akkor így szólt:

Angyal:
Ne féljetek, emberek!
Nagy örömöt hirdetek,
mert kisgyermek született
Betlehemben.
Ő az, akit vártatok,
kit mindenki áhított.
Békét oszt közöttetek,
s a világ királya lesz:
Jézus a neve.

Első pásztor:
Álmodom-e, vagy valóság?
Éjszaka van világosság?

Második pásztor:
Angyal hozott üzenetet:
én bizony fölkerekedek,
megkeresem Betlehemet,
Betlehemben a kisdedet.

Harmadik pásztor:
Várj meg, én is veled megyek!

Negyedik pásztor:
Engem itt ne hagyjatok,
én is kíváncsi vagyok!

Első pásztor:
Üres kézzel nem mehetünk,
illik -- ajándékot vigyünk.


Mesélő:
A pásztorok elsiettek,
megkeresni a kisdedet.
Eközben napkelet felől
három király -- Gáspár elöl,
aztán Menyhért s Boldizsár
ajándékkal indul már.

Gáspár, Menyhért, Boldizsár:
Gáspár, Menyhért, Boldizsár
valamilyen jelre vár.
Merre menjünk, hol keressük?
A helyet el ne tévesszük!
Megtaláljuk, megcsodáljuk,
térdre borulva imádjuk.

(Megjelenik az angyal, kezében magasra emelve a csillagot.)

Menyhért:
Csillag ragyog égi réten,
az legyen az én vezérem.
Hol a csillag majd megáll,
szívem nyugalmat talál.

Gáspár, Menyhért, Boldizsár:
Hol a csillag majd megáll,
szívünk nyugalmat talál.

(A szín most vált át Betlehemre.)

Mesélő:
Betlehemi istállóban
szalmán fekszik ágy helyett,
s szendereg egy kisgyerek.
Pólyájával betakarja,
énekével elringatja
édesanyja: Mária.

Mária:
Szememen a könny a fátyol,
kicsi fiam, biztos fázol,
nincsen bölcsőd, csak egy jászol,
szememen a könny a fátyol.

Mesélő:
És a jámbor állatok
szépen körbeállnak ott.
Szelídszemű tehenek
lehelnek rá meleget,
néma juhok nézegetik,
párájukkal melengetik.
Ám hirtelen kopogtatnak:
a királyok már itt vannak.

Gáspár:
Messze napkeletről jöttünk,
fényes csillagot követtünk.
Fényes csillag azt mutatta,
megszülettél, kis Jézuska!

Gáspár, Menyhért, Boldizsár:
Gáspár, Menyhért, Boldizsár,
látod, ím, előtted áll.
Fejet hajtunk, letérdelünk,
kicsi Jézus, ünnepelünk.

Boldizsár:
Fogadd el az ajándékunk,
benne van a jószándékunk!
Hoztunk aranyat, tömjént, mirhát,
kérve kérünk, hogy ne sírj hát!

Mesélő:
Kicsi szemét föl is nyitja,
mosolyog már a Jézuska.
Most valaki halkan kopog:
megérkeztek a pásztorok.

Első pásztor:
Adjon Isten szép jó estét!
Köszöntjük a kisdedecskét!

Második pásztor:
Épp vigyáztunk a nyájunkra,
angyal jelent meg számunkra.
Azt mondta: világra jöttél,
hogy minden embert szeressél.

Harmadik pásztor:

Mi már oly régóta várunk,
beleőszült a szakállunk.

Első és negyedik pásztor:
Úgy örülünk, úgy örülünk,
mindjárt táncra is perdülünk!

Második pásztor:
Pszt! Most ne bolondozzatok,
hátha éppen aludni fog...

Harmadik pásztor:
Jaj, én úgy örülök neked,
két szememből a víz pereg.
Ha egy kisded megszületik,
öregember már könnyezik,
sír a szeme, úgy örül,
hogy már nem lesz egyedül.

Első pásztor:
Annyit mondok én tinéktek,
minden kisded nagy ígéret.

Második pásztor:
Fejünket mi is meghajtjuk,
s ajándékunkat átadjuk:
hoztunk sajtot, vajat, tejet,
s örömünket hoztuk neked.

Mesélő:
A jászolt mind körbeveszik,
kis Jézuskát ünnepelik.
Csillag ragyog égi réten,
s a jászolban fekszik szépen
rongypólyába betakarva
az újszülött kis Jézuska.
Édesanyja elringatja,
énekével altatgatja.
Fejet hajtanak a bölcsek,
és elmennek, ahogy jöttek.
Elbúcsúznak a pásztorok,
elpihennek az állatok.
Üres szalmán a jászolba'
rongypólyával betakarva
álmodik a kis Jézuska.

THE END







Weblap látogatottság számláló:

Mai: 39
Tegnapi: 94
Heti: 39
Havi: 1 117
Össz.: 86 070

Látogatottság növelés
Oldal: Karácsonyi mesék
Minden ami Twilight <333, Sztárok <3, Robert Pattinson<3 +++ - © 2008 - 2017 - gruberbalint.hupont.hu

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »